Kezdeményezés vagy bűntudat

kreativitás

Eddig két életszakaszi krízist ismerhettünk meg, most következzék a harmadik.

Körülbelül a 4 – 6 életév között éli át a gyermek ezt a szakaszt. Az óvodás évek szólnak erről az időszakról leginkább. A gyermek leválik a környezetéről, leválik az anyjáról, megszűnik a szimbiózis. Függetlenné válik, minden érdekli, mindent felfedez. Megismeri a világot maga körül, megismeri a maga szintjén, mi hogyan működik. Tevékenységet indít el, és egyre előrébb haladva a korban be is fejezi, amit elkezdett. Itt már nem csak úgy tevékenykedik, hanem valamilyen céllal – épít egy házat kockákból, vagy homokból várat, vagy felöltözteti a babát, nehogy megfázzon. De itt lép be a bűntudat – ha nem a megfelelő reakciót váltja ki a tevékenysége, vagy nem azt az eredményt éri el, amit szeretne. Tegyük fel, rajzol valami csodálatosat, de ezt a tapétára vagy a kanapé szövetére teszi. Akkor nem azt a reakciót kapja, amire várt. Sok olyan dolgot tudnak kitalálni a kicsik, amitől égnek áll a hajunk, de ők honnan is tudnák, hogy jó-e vagy sem a cselekedetük?

Ha támogatjuk őket, és megfelelően kontrollált körülmények között megkapják az alkotás lehetőségét, akkor később mernek örülni majd a munkájuknak, mernek majd kezdeményezni. De ha nem tudjuk jól, megfelelően kezelni a helyzetet, akkor szorongó, bűntudatos gyermeket nevelhetünk, aki nem igazán mer majd kezdeményezni.

A kellő önbizalommal rendelkező gyermek kreatív és aktív személyiséggé alakulhat. Ugyanakkor megeshet az is, hogy veszélykeresővé lesz, vagy épp az el nem ért eredmények miatt frusztrálttá válik, és valahogy felhívja magára a figyelmet. Hisztizhet, ellenszegülhet, agresszívvé változhat. Ilyenkor dobálja a tárgyakat, bántja a társait az oviban, kiabál. De bekövetkezhet a másik véglet is, amikor kifejezetten csendes, szófogadó „álomgyerekké” válik. De nem is aktív, és nem hoz önálló döntéseket.

Ha egy gyermek megfelelő körülmények között bontakozhat ki, és jól tartható határokat kap maga köré, akkor megtanulja, hogyan alkothat, lesz önbizalma, mer felfedezni. Kialakul benne a szándék, mint motiváló erő. Ha elnyomjuk, elbátortalanítjuk, mindig helytelenítjük a tevékenységét, nem alkotunk köré megfelelő határokat, az ront az önbizalmán, kezdeményezőkészségén és kialakul benne a bűntudat.

Szülőként nem mindig sétagalopp megtalálni a megfelelő megoldást minden helyzetre. Nem mindig könnyű lazán, oldottan kezelni a dolgokat. Mondjuk, ha éppen a bolt közepén áll neki tombolni a gyermekünk, és szörnyen érezzük magunkat.

homokozó

Mostanában, inkább azt mondom jó néhány éve, sok szülőt látok, aki mindent ráhagy a gyermekére. Engedi, hogy a boltban szétszedje a játékokat, kibontsa és használja őket, majd eldobja a földre. Vagy a játszótéren elvegyen egy másik gyerektől valamit erőszakkal. A másik gyermek szülője pedig nem mer megszólalni. Kicsit gondolkodjunk el ezeknek a példáknak a mondanivalóján a gyerekek felé. És látom a másik végletet is, aki szinte semmit sem enged a gyermeknek, mondhatni katonás rendnek kell lennie. Persze most a két végletet említettem, természetesen nem csak a szélsőségek vannak. Fontos megértenünk, hogy jól kell támogatnunk a gyermekünket, és jó határokat kell felállítanunk, hogy biztonsággal próbálhassa felfedezni a világot, de ne essen át a ló túloldalára. Nálunk bevált, hogy mindig mindent megbeszéltünk. Emlékszem, a húgom kiskorunkban alaposan összefirkálta a tapétát rúzzsal, és ettől a szüleink egyáltalán nem voltak boldogok. Ezért én elhatároztam, hogy mindig lesz kéznél papír, hogy ne a festett falra rajzoljanak a gyerekeim. Mondjuk a kisebbik így is összefirkálta a radiátorokat. Jó mondat volt ehhez, hogy ha a falra rajzol, akkor azt el kell tüntetni és soha többé nem láthatjuk a műalkotást. A papíron viszont megmarad.

Nekünk az is fontos volt, hogy megtanuljanak kérni, és nem elvenni a másiktól a játékát. Elmagyaráztuk, hogy mindkét félnek jó, ha békésen játszanak vita helyett. Rengeteget beszélgettünk, rengeteget magyaráztunk. Lehet, hogy szerencsénk volt, de hamar megértették a gyerekeink, hogy mi az alkotás/kibontakozás megfelelő menete. Természetesen nálunk is volt hangos szó, ha nagyon nem ment valami, mert nem vagyunk tökéletesek. Különösen akkor nehéz, amikor a kicsik még nem érzik a veszélyt. Dacból kilépnek az útra, kirántva a kezüket az anyjuk kezéből. Vagy amíg nem tanulják meg kezelni a frusztrációt, biztosan lesznek nehéz pillanataink. De ne adjuk fel! A kitartás meghozza majd a gyümölcsét.

Autonómia vagy szégyen

Ez a bejegyzés a múlt heti bejegyzés folytatása, amikor is elkezdtük megismerni az életszakaszi válságokat, kríziseket (Erik H. Erikson). Ezekre fel tudunk készülni.

A gyermek 2 – 3 éves kora közötti időszakban járunk.  Ez egy fontos periódus abból a szempontból, hogy kisbabánk képessé válik a pelenka leváltására, és használni tudja a bilit. Akarattal lesz képes szabályozni az ürítést, önkontrollt szerez a teste felett. Nő a környezet utáni kíváncsisága, de a biztos pont még mi vagyunk számára. Esik-kel, próbálkozik, felfedez, sikerei és kudarcai vannak. Nagyon sokat tehetünk azért, hogy ne a bizonytalanság és szégyen nyerjen teret, hanem a sikeres megküzdés.  Nézzünk egy példát! Úgy érezzük, hogy már megpróbálhatjuk szobatisztaságra nevelni a gyermekünket. Mit csinálunk ilyenkor? Elmagyarázzuk neki az ő szintjén, hogy mit szeretnénk, levesszük róla a pelenkát, és engedjük szabadon mászkálni a lakásban. Ha elég érett már, akkor jó eséllyel megérti, hogy ha pisilnie kell, ráül a bilire és ügyesen belepisil. Persze nem feltétlenül fog ez elsőre sikerülni, és akkor lesz némi takarítani valónk. És az sem baj, ha másodikra sem megy. Ha nagyon nem akaródzik még bilire ülni, akkor el kell fogadnunk, hogy nem érett még a gyermekünk az ürítés szabályozására, és majd később próbálkozunk. Itt megjegyzem, hogy az éjszakai szobatisztaság később jön el, mint a nappali. A kulcs a megértésünk. Ne szidjuk össze a gyermeket, ha levettük róla a pelust és nem a bilibe pisil. Idő kell, hogy megtanulja visszatartani az ürítést. Kérjük meg, hogy figyeljen arra kell-e pisilnie. Ne erőltessünk semmit, legyünk nagyon türelmesek és nyugtassuk meg, hogy nincs semmi baj, ha nem sikerült a bilibe pisilni.

Hadd legyek nyitottabb ebben a témában, mint egyébként szoktam. Valljuk be, hogy amikor szinte szimbiózisban élünk a gyermekünkkel, a vécére sem tudunk nélküle menni. Vagy az ajtó előtt tipródik, vagy eleve utánunk nyomul a helyiségbe. Amikor épp a bilire szoktatás szakaszában járunk, megengedhetjük neki, hogy ott lehessen velünk. Ezalatt azt értem, hogy bevihetjük a bilit magunk mellé, és amikor mi használjuk a wc-t, ő is megpróbálhatja. Lehet, hogy furán hangzik, de valljuk be, mi is ott vagyunk a kezdeti bilihasználatnál. Egy picit lehet tágabb a wc használati intimitás ilyenkor.

Ez az időszak lesz az is, amikor „leválik” rólunk egy kicsit. Már nem az ölünkben ülő kisbaba, hanem jön-megy. Kipakolja a konyhaszekrényből a lábasokat, vagy a fiókból a zoknikat. Elkezdi valóban felfedezni a körülötte lévő világot. Közben elesik és alaposan megüti magát, vagy rázárja az ujjára a szekrény ajtaját és számtalan dolgot képes még kitalálni, amire mi nem is gondoltunk.

A mi dolgunk, hogy támogassuk a gyermekünk törekvéseit, ésszerű keretek között persze. Ez odafigyelést igényel, nem is keveset. Engedjük pakolni, rajzolni, építeni és rombolni. Ennek a korosztálynak rengeteg fejlesztő játék áll a rendelkezésére, de sokszor a papírdoboz, műanyag flakon, építő kocka, zsírkréta és papír a legjobb játék. Teremtsünk biztonságos körülményeket a játékhoz! Emlékszem, amikor az én gyerekeim voltak ebben a korban, a lakásban sok helyen vastag takarók voltak a kőre terítve, hogy ha el is esne, ne törje magát nagyon össze. Nem volt szép látvány, de mindenképp biztonságos. A takaróra nyugodtan ki lehetett pakolni a lábasokat, senkinek és semminek nem esett baja. Sokszor főztem úgy, hogy mellettem volt az etetőszékben a kisbabám, és zsírkrétával firkált papírra, vagy kis műanyag tálakat pakolgatott egymásba.

Fontos értenünk, hogy ha túl merevek vagyunk, vagy nagyon irányítani akarjuk a kisbabánk tevékenységét, bizonytalanná válhat, kétségbe eshet. Legrosszabb esetben szégyellni fogja magát azért, ha nem sikerül az elvárásnak megfelelően teljesítenie. Legyünk rugalmasak, hiszen a gyermek most tanulja saját képességeit, határait. Ha odafigyelünk, gyermekünkben kialakul az autonómia érzése. Képesség arra, hogy a maga szintjén megoldja a saját problémáit. 

Ebben az időszakban következik be a dackorszak is, ami mind a gyermek, mind a szülők számára elég megerőltető tud lenni. A kicsi belső konfliktusai, kifejezőkészségének minimális mivolta meggátolja abban, hogy igazán megfogalmazhassa mi baja, mi nem sikerül vagy mit szeretne. Mellesleg tetézi a szenvedést, ha közben a gyermek már fáradt, éhes, vagy kudarcot él át. Nehéz megtalálni az optimális reakciót, hiszen a hisztitől mi magunk is kétségbeesetté/mérgessé válhatunk. Nálunk egy puha gondolkodó fotel volt a megoldás ilyenkor. Szabad volt mérgelődni és sírni, de ott meg is lehetett nyugodni. Utána pedig megbeszéltük, hogy miért nem jó a hiszti egyikünknek sem. De együtt ezt a krízist is átvészeljük. 🙂

autonómia vagy szégyen

Krízis

A szó jelentése válság/fordulat.

Maga a szó negatív felhanggal bír. Ha azt halljuk, hogy krízis, arra gondolunk általában, hogy valami rossz történt, ami nehézséget okoz. Sokunkban ijedtséget vagy félelmet generál, de legalábbis összeszorul a gyomrunk tőle.

A krízis nem csak gazdasági, anyagi vonatkozású lehet, hanem lélektani is. Olyan állapot, amikor nem tudjuk megfelelően használni a megoldókulcsainkat, amikor beszűkülhet a gondolkodásunk és az érzelmi érintettségünk miatt nem reagálunk jól. Érezhetjük teljesen kilátástalannak a helyzetünket, érezhetjük magunkat elveszettnek, magányosnak. Vagy éppen nagyon dühösnek, feszültnek. A helyzet mindenképpen megviseli a lelkünket. Ugyanakkor a krízis mindenképpen változás az életünkben, és a kimenetele lehet jó. Hiszen ha túljutunk a nehézségeken, akkor megerősödve, új megoldási képességgel gazdagodva haladunk tovább az életünkben.

Beszéljünk most egy kicsit azokról a krízisekről, amikre fel lehet készülni. Ezek az életszakaszi válságok, amiken jó eséllyel a legtöbbünk áthalad. Erik H. Erikson fejlődéspszichológus alkotott meg 8 ilyen állomást az életünkben. Most essék szó az elsőről.

Az ősbizalom vagy bizalmatlanság szakasza

Gyors ránézésre nem a csecsemők jutnának erről a két szóról eszünkbe. De ez az időszak róluk és rólunk – felnőttekről – szól. A baba megszületésétől két éves koráig tart ez az állomás. Anyaként én beleszámolnám szívem szerint már magát a terhességet is, hiszen optimális esetben ügyesen hangolódunk egymásra abban a 9 hónapban, amíg az apró kis lényből a belső szerveinket rendszeresen átrendező baba válik. A legfontosabb ebben az időszakban a csecsemő és az őt gondozók közötti bizalmi kapocs kialakulása. Az anya szeretete alapozza meg az ősbizalmat. Az anya jelen van, elérhető, megnyugtató, tápláló mivoltában. Ha a csecsemőt körülvevő család reagál a kicsi jelzéseire időben és számára kielégítően, akkor kialakul a bizalom, ami a későbbiekben alapvető része lesz a fejlődésnek.

Azonban ha nem megfelelően reagálnak a baba igényeire, ha nem optimális körülmények között nevelkedik, nem alakul ki a bizalom, és ez előrevetíti a későbbi problémákat. Nehezíti a ragaszkodás, kötődés kialakulását, sérül a bizalom a társai irányába, frusztrálttá és önbizalomhiányossá formálódhat az így nevelt gyermek.

Ebben az időszakban a feladat tehát előre látható. Fel tudunk rá készülni lélekben. Tudjuk, hogy egyszer csak megszületik a kisbabánk, és a legfontosabb dolgunk, hogy odafigyeljünk rá. Hogy megtanuljuk a jelzéseit – máshogy sír, ha éhes, és máshogy, ha csak unja magát… – és ő megtanulja a mi reakcióinkat. Persze ez nem mindig zökkenőmentes, és nem úgy zajlik, mint a filmekben. De ettől ne essünk kétségbe.

Szeretnék itt egy kis kitérőt tenni. Mielőtt megszületett volna az első gyermekem, azt hittem, hogy képes leszek később mindennek megfelelni, mint előtte. Majd szépen megszületik, hazavisszük, és ügyesen nevelgetjük. Kész. Na, nem így történt. Már maga a terhesség is nehéz volt. 9 hónapon keresztül hánytam, a szülés röpke 27 órát vett igénybe, semmi nem úgy zajlott, ahogy én azt elképzeltem. Ráadásul a tej sem indult meg, csak küzdelmek árán. A testemről meg ne is beszéljünk. Emlékszem, álltam a tükör előtt és sírtam. Rettentően sajnáltam magamat. Idő kellett, amíg helyre állt a béke. Az egyetlen, amit képes voltam akkor igazán jól csinálni, hogy ott voltam a kisbabámnak. Persze a napok elúsztak, csakúgy a lakás kinézete is. Számtalanszor tettem fel a kérdést magamnak, hogy jól csinálom-e, és a felettünk lakó csecsemős nővérnek szintén.

De egymás szemébe néztünk etetés közben, és mindig reagáltam, ha kellettem, de azon túl is. És szépen egymásra találtunk. Rádöbbentem, hogy ez bizony többet ér mindennél. És már nem zavart, hogy nem tettem be a mosást, vagy nem pakoltam el időben. Ha mindenre nem is, de magára a történésre fel tudunk készülni. El tudjuk képzelni, hogy fogjuk a karunkban tartani a kisbabánkat, hogyan fogunk énekelni neki, hogyan etetjük, fürdetjük és játszunk vele. Hogyan leszünk türelmesek. És fel tudunk készülni arra is, hogy fáradtak leszünk, olykor szomorúak, néha mérgesek vagy kétségbeesettek. De mi leszünk a biztos pont a gyermekünk számára. Őt nem fogja zavarni, ha nem a fodrásztól léptünk ki éppen, vagy nem 3 fogásos vacsora gőzölög az asztalon. Csak legyünk jelen! Megtérül az odafigyelés.

ősbizalom