Integritás vagy kétségbeesés

Elérkeztünk az utolsó életszakaszhoz.

Nagyjából 60 éves kor körül lépünk be ebbe a szakaszba. Nagyon sokat nyom a latban az addigi életünk.

Kétségbeesés akkor uralkodhat el rajtunk, ha úgy érezzük, hiába éltünk. Nem úgy sikerült a dolgaink nagy része, ahogy szerettük volna. Nem azt dolgoztuk egész életünkben, amik valójában lenni akartunk. Megromlottak a kapcsolataink a rokonokkal, barátokkal. Nem hagyunk maradandót magunk után, vagy nagyon megromlik az egészségünk, elszegényedünk a nyugdíj elértével. Esetleg egyedül maradunk a társunk halála miatt. Ez mind oka lehet a kétségbeesés állapotának, ami eluralkodhat rajtunk idősebb korunkban. Ilyenkor az ember depresszióssá válhat, belesüllyedhet a félelembe, önsajnálatba, szenvedésbe.

Integritást akkor élünk át, ha legalább nagyjából sikerült felépítenünk egy olyan életet, amire vágytunk. Az integritás maga teljességet, önbecsülést és erkölcsi szilárdságot takar – ha szabad ezt mind ide sorolnom. Optimális esetben még jó, vagy legalább egész jó az egészségünk, van már időnk egymásra a társunkkal. Van egy hely, ahol lakunk, amit saját képünkre alkottunk meg, hogy otthonnak hívhassuk. Ebben a korunkban már egy másik szemszögből vizsgáljuk a dolgokat, már nem akarunk „hasítani”, és nem is kell. Bölcsebbé váltunk fiatal önmagunkhoz képest. Ügyesen megtaláltuk az elfoglaltságot magunknak, miután kirepültek a gyerekek. Vagy dolgozunk még, vagy a hobbinknak szenteljük magunkat. Körbevesznek az unokák és a család. Ebben az esetben elégedetten készülhetünk fel a halálra.

integritás

Egyik rész sem csak jó vagy rossz, hiszen életünk során átélhetjük mindkét verziót is. Érhetnek traumák, amik visszavetnek minket a haladásban, megrekedünk és időbe telik felállni a padlóról. De érhetnek erősen ható, pozitív dolgok is, amik nagyot lendítenek rajtunk előre.

Az életünk bármely szakaszában belefuthatunk olyan helyzetbe, ami magával hozza az összes, addig meg nem oldott krízisünk energiáját, és a mélybe ránt. Vagy! Ha megoldunk egy krízist/problémát, az segíthet a többi gondot is helyre tenni. Egy-egy konfliktus hajlamos visszaköszönni életünk során többször is akár, próbára téve bennünket. A kor előre haladtával a megoldókulcsaink is változnak, a nézőpontunkkal együtt.

A szakaszok végére fontosnak tartom leírni azt, hogy a gondolkodásunk és a döntéseink a sajátunk. Mi magunk hozzuk meg őket, és vállaljuk vele a következményeket. Ez azt jelenti, hogy tanulnunk kell az úton, hiszen attól, hogy néha hibázunk/elesünk/trauma ér minket, még képesek vagyunk módosítani és tovább menni. Eldönthetjük, hogy miképp gondolunk a dolgokra, pozitívan vagy negatívan. Eldönthetjük, hogy kilépünk-e a komfortzónánkból, vagy benne ragadunk. Ma már rugalmasnak mondható a gondolkodás, sokkal nyitottabbak vagyunk új dolgokra, ezáltal sok idősebb ember sem marad az „asztal mellett” nyugdíjas korában, hanem aktívan létezik, társasági életet él, bepótol sok vágyott dolgot, amire addig nem jutott idő. Bár egyre kevesebb sanszunk van hosszú nyugdíjas évekre a korhatár tologatása miatt, azért a lehetőségeinkhez mérten töltsük meg teljes élettel!

A kép, amivel búcsúznék az életszakaszi krízisektől a fejemben él. Olaszországban jártam – akkor először – még gyermekkoromban. Velencében, az egyik keskeny utcácskában, a muskátlikkal borított ablakok, és csodálatos régi épületek között, egy asztalt ültek körbe idős bácsik. Nevettek, kártyáztak, borozgattak. Annyira szép volt az a kép, hogy nem felejtettem el, mert ők éltek. Igazán. Élvezték, hogy együtt vannak, játszanak, vitatkoznak. Szerintem az olasz emberek egyébként is szeretik az életet és egymást.  Ez a kép motivál engem. Idősebb koromban is szeretnék a családommal és a barátaimmal így együtt lenni, ahogy ők tették. Ezt a gondolatot átadnám mindenkinek, aki olvassa ezt a blogot.

Élnek, együtt