Képzelet

„Európa gazdag örökséget tudhatott magáénak tündérmesékből, amelyeket – néha szinte valóságos, máskor gyönyörűséges képzelet szülte – beszélő állatok népesítettek be, hogy a gyermekek fantáziáját lángra gyújtsák, a felnőtteket pedig visszavarázsolják a gyermekkor dédelgetett odújába.” – Diane Ackerman

Gyermekkorunkban képesek voltunk elképzelni, hogy a papírdobozokból épített várunk egy csodálatos kastély, amiben várőrök állnak, akik védik a királyt vagy királynőt – persze ezek mi magunk voltunk általában. Láttuk a várárkot tele vízzel a vár körül, szinte éreztük a kőfalak hűvösét, tudtuk, hogy vigyáznak ránk a fémpáncélt viselő katonák, akiknek nehéz rostély fedi az arcát. A várat széles erdősáv veszi körül, de messziről már hallottuk a közeledő ellenség robaját. Királylányként magunkra öltöttük anyukánk selyemkendőjét palást gyanánt. Királyfiként koronát és jogart készítettünk papírból. Egy kis fantáziával bármivé válhattunk, a fantázia szabott csupán határt a varázslatnak. Mások pedig rajzoltak csodálatos helyeket, ahol megelevenedhet a képzeletükben látott film. Vagy szuper ruhákat terveztek, amiket felnőttként majd elkészítenek és abban fognak járni. Biztosan sokan álmodoztunk gyermekként arról, hogy az általunk kitalált meséket felnőttként papírra vetjük majd, hogy mások is osztozhassanak az élményben.

Azonban, ahogy haladunk előre az időben, a legtöbbünkben ezek a képek elhalványulnak, már nem fontosak, már nem rajzolunk, nem játszunk. Nem vagyunk többé királylányok és királyfik, a meséink hősei. Nem jelenteném ki, hogy a fantáziánk beszűkül, de nem igazán használjuk. Nem éljük át olyan intenzíven, lelkesen, ha mesélünk, hiszen már felnőttünk. Ömlik ránk a kész információ és a képek halmaza a médiából, és nincs már szükségünk a képzeletünk használatára szinte semmihez.

Szeretném, ha az építő, pozitív képzeletről gondolkodnánk tovább. Kifejezetten azért, mert az ember hajlamos a negatív dolgokat erősebben megélni, elképzelni, és nehezebben szabadulunk meg a negatív élmények hatása alól. Ezért erősítsünk rá a pozitívumokra. Téli napokon, amikor kint hideg van, milyen jó becsukni a szemünket és elképzelni, ahogy egy tengerparton fekszünk, a Nap átmelengeti a testünket, a tenger morajlása megnyugtat. Máris sokkal jobban érezzük magunkat. Vagy már munkából hazafelé menet elképzeljük, ahogy elnyúlunk a kanapén, kezünkben egy pohár illatos, gőzölgő tea, betakargatjuk magunkat egy puha takaróval, és jöhet egy jó könyv vagy film. Vagy amikor hét közepén már a hétvégi kirándulást tervezgetjük a családdal, látjuk magunk előtt a mező zöld füvét, ahova leterítjük a pokrócot, ahol piknikezni fogunk, vagy a fákkal borított ösvényt, ahol majd jót túrázunk. Ezek a gondolatok szinte kiragadnak a hétköznapi mókuskerékből és elrepítenek minket oda, ahol lenni szeretnénk. Pozitívan hatnak ránk. Nem is kérdés, hogy működik-e hiszen már mind átéltük.

Tegyünk ugyan így, amikor rossz napunk van, mosolyogjunk munkába menet az emberekre a buszon csak úgy, vagy csak magunknak a kocsiban ülve. Máris jobb kedvre derülünk. Amikor betegek vagyunk, szintén segíthet a képzelet. Csukott szemmel láthatjuk, ahogy meggyógyul a testünk, „kimossuk” belőle a betegséget. Amikor kicsik voltak a gyerekeim, és megbetegedtek, akkor becsuktuk a szemünket, és hangosan elzavartuk a betegséget. Olykor kidobtuk, olykor elégettük képzeletben. De minden alkalommal jobban éreztük magunkat utána. Bevallom, még most, felnőttként is használom azt a módszert.

Ha nehezen megy, képzeljünk el olyasmit, amit már ismerünk. Használhatunk a rossz napok alkalmával megélt nyaralási képeket, ahol jól éreztük magunkat. Bármilyen élményt, ami jólesően hatott ránk. Vizsga vagy nehezebb munkahelyi projekt előtt is elképzelhetjük lépésről – lépésre, hogy miképp fogunk hatékonyan és jól teljesíteni. A képek hatnak a tudatalattinkra, ezáltal hatnak ránk, és hatást gyakorolnak a körülöttünk lévőkre is általunk.

Az agyunk nem tesz különbséget az elképzelt és átélt élmények között, az érzelem a megéléstől függ. Attól, hogy mit okoz bennünk az átélése/elképzelése. Ez a történés pedig nem csak mentálisan, hanem fizikálisan is hat, ma már mérhető módon. Egyszóval engedjük meg magunknak, szánjunk időt pozitív dolgok elképzelésére, legyünk ismét azok a gyerekek, akik teljes bizonyossággal élték át a királylány vagy királyfi szerepét a mesében.

“A tánc a lélek rejtett nyelve.” (Martha Graham)

Emlékszem, egészen kicsi koromban szinte minden ritmusos zajra ráztam a fenekem. Kamaszként pedig számtalan táncot megtanultunk a barátaimmal, és közösen előadtuk a szórakozóhelyen. Én még abban a szerencsés időszakban jártam diszkóba, amikor a tánc miatt, a táncolható zene miatt jártunk mulatni. Hétköznap délutánonként, iskola után gyakoroltunk. Felvettük a Music TV-ből videókazettára a dalt, és folyton megállítva, lépésről-lépésre megtanultuk az adott koregográfiát. Majd amikor már késznek éreztük, lementünk az akkor még működő Globe-ba, vagy a Fortunába, Casablancába vagy bármelyik másik általunk jónak ítélt helyre, és bemutattuk a produkciónkat. Mások is csináltak ilyet, nem csak mi. Jó nagy kört alkottunk, és mindenki előadhatta a saját táncát. Nagyon élveztük. Egy időben szinte minden szabad percünket a gyakorlás töltötte ki. Sok év távlatából is mosolyt csal az arcomra az az időszak. A próbálkozások a mozdulatokkal, az együtt töltött idő a barátokkal, az előadás izgalma, a jó bulik.

Ezekben a gyakorlásokban benne volt a mozgás öröme. Nem volt szükségünk másra, csak egy szobára valamelyikünknél, vagy egy másik barátom gangos házának udvarára. Volt egy régi kazettás magnónk, arról szólt a zene. Nem bömböltettük, nem zavartak el a lakók, hogy hangosak vagyunk. Százszor is elgyakoroltunk egy-egy mozdulatsort. Kint már csak akkor gyakoroltunk, ha a videóról alaposan megtanultuk a mozgásokat. Közben pedig nevettünk, jól éreztük magunkat, vagy fájtak a tagjaink. Szombat este már jó korán elkezdtünk készülődni, nem volt mindegy ugyanis, hogy milyen ruha van rajtunk, hisz nem minden mozdulatot lehet farmerben előadni. Izgultunk, hogy sikerül-e. A szórakozóhelyen kivártuk a sorunkat, amikor beléphettünk a körbe és megmutathattuk a tudományunkat. Általában megtapsoltuk egymást, minden táncolót, majd az előadások végeztével folytatódott a buli a maga medrében. Hihetetlenül jó időszak volt. Persze a techno (vagy, ahogy mi hívtuk: ipari gépzaj) véget vetett ennek az időszaknak. De ettől még felejthetetlen élmény marad.

Szerencsére azt látom, hogy egyre több olyan hely van, ami valóban a tánc öröme és lehetősége miatt alakul. Hogy ismét vannak táncolható zenék, és most már „retro” bulik. Látom, hogy sokan fordulnak a latin táncok irányába is, amik valóban vérpezsdítő táncok. Számomra például a táncok királynője a salsa. Örömmel tölt el, hogy egyre több embert látok/hallok ismét táncolni menni, vagy megtanulni egy új táncot. És nem csak a fiatalok korosztályából. Nem tudom, hogy van-e még egy ennyire felszabadító, felemelő élmény, mint a tánc. Lehet-e valahol nőiesebb egy nő, mint a táncban. És ha már erre az útra tévedtem, akkor tovább gondolom, segíthet-e a mai nőknek nőiessé válni a tánc? Igen, kifejezetten. Hogy mostanában erre mennyire szükség van, arról nem is kell külön szót ejteni.

Maga a tánc boldogságot hoz és magával ragad. Már csak az az élmény, hogy az ember egy olyan csoport része, akikkel egy az érdeklődésük, már az csodálatos. A táncban feloldódva pedig megmutathatjuk saját magunkat. Hiszen bármit eltáncolhatunk, örömöt-bánatot, jókedvet, egy történetet, a lehetőségek tárháza végtelen. Stresszoldószernek is nevezhetnénk, mert tánc közben a jelenben vagyunk, élvezzük az itt és most pillanatát, nem a gondjainkra fókuszálunk, ez pedig energiával tölt fel minket és pozitívabban tudunk gondolkodni általa. A tánc közben megtanult kitartás szintén jótékony hatással van a mindennapi életre.

És hogy mennyire ösztönös és ősi dolog a tánc, az sem titok senki előtt. A ritmus felfedezése már a pici babákat is mozgásra ösztökéli. Még járni sem tudnak, de a kis kezüket rázzák vagy lóbálják a ritmusra, és senki sem tanítja őket erre, belülről fakad. De biztosan mind hallottunk vagy olvastunk arról, hogy már az ősember is felfedezte a ritmust, botot ütögetett valamihez, hangokat képzett. És hallottunk már törzsi táncokról is, szertartások részeként, vagy a saját örömükre. Biztos vagyok benne, hogy minden mozogni képes ember táncolt már valami módon életében legalább egyszer. Nem véletlenül jött létre a táncterápia sem.

Végszóként arra bíztatok mindenkit, hogy engedje meg magának – ha más nem otthon, ahol nem látja senki, ha bátortalan – hogy a teste magától mozogjon a zenére, valóban adja át magát a hallott ritmusnak. Forrjon eggyé a dallal. A bátrabbak pedig iratkozzanak be egy jó tánciskolába, és váljanak egy táncoló közösség tagjaivá.

“Ha tudni akarod mi a tánc, ne a táncost nézd, légy te a táncos!”

                              Fred Astaire

Integritás vagy kétségbeesés

Elérkeztünk az utolsó életszakaszhoz.

Nagyjából 60 éves kor körül lépünk be ebbe a szakaszba. Nagyon sokat nyom a latban az addigi életünk.

Kétségbeesés akkor uralkodhat el rajtunk, ha úgy érezzük, hiába éltünk. Nem úgy sikerült a dolgaink nagy része, ahogy szerettük volna. Nem azt dolgoztuk egész életünkben, amik valójában lenni akartunk. Megromlottak a kapcsolataink a rokonokkal, barátokkal. Nem hagyunk maradandót magunk után, vagy nagyon megromlik az egészségünk, elszegényedünk a nyugdíj elértével. Esetleg egyedül maradunk a társunk halála miatt. Ez mind oka lehet a kétségbeesés állapotának, ami eluralkodhat rajtunk idősebb korunkban. Ilyenkor az ember depresszióssá válhat, belesüllyedhet a félelembe, önsajnálatba, szenvedésbe.

Integritást akkor élünk át, ha legalább nagyjából sikerült felépítenünk egy olyan életet, amire vágytunk. Az integritás maga teljességet, önbecsülést és erkölcsi szilárdságot takar – ha szabad ezt mind ide sorolnom. Optimális esetben még jó, vagy legalább egész jó az egészségünk, van már időnk egymásra a társunkkal. Van egy hely, ahol lakunk, amit saját képünkre alkottunk meg, hogy otthonnak hívhassuk. Ebben a korunkban már egy másik szemszögből vizsgáljuk a dolgokat, már nem akarunk „hasítani”, és nem is kell. Bölcsebbé váltunk fiatal önmagunkhoz képest. Ügyesen megtaláltuk az elfoglaltságot magunknak, miután kirepültek a gyerekek. Vagy dolgozunk még, vagy a hobbinknak szenteljük magunkat. Körbevesznek az unokák és a család. Ebben az esetben elégedetten készülhetünk fel a halálra.

integritás

Egyik rész sem csak jó vagy rossz, hiszen életünk során átélhetjük mindkét verziót is. Érhetnek traumák, amik visszavetnek minket a haladásban, megrekedünk és időbe telik felállni a padlóról. De érhetnek erősen ható, pozitív dolgok is, amik nagyot lendítenek rajtunk előre.

Az életünk bármely szakaszában belefuthatunk olyan helyzetbe, ami magával hozza az összes, addig meg nem oldott krízisünk energiáját, és a mélybe ránt. Vagy! Ha megoldunk egy krízist/problémát, az segíthet a többi gondot is helyre tenni. Egy-egy konfliktus hajlamos visszaköszönni életünk során többször is akár, próbára téve bennünket. A kor előre haladtával a megoldókulcsaink is változnak, a nézőpontunkkal együtt.

A szakaszok végére fontosnak tartom leírni azt, hogy a gondolkodásunk és a döntéseink a sajátunk. Mi magunk hozzuk meg őket, és vállaljuk vele a következményeket. Ez azt jelenti, hogy tanulnunk kell az úton, hiszen attól, hogy néha hibázunk/elesünk/trauma ér minket, még képesek vagyunk módosítani és tovább menni. Eldönthetjük, hogy miképp gondolunk a dolgokra, pozitívan vagy negatívan. Eldönthetjük, hogy kilépünk-e a komfortzónánkból, vagy benne ragadunk. Ma már rugalmasnak mondható a gondolkodás, sokkal nyitottabbak vagyunk új dolgokra, ezáltal sok idősebb ember sem marad az „asztal mellett” nyugdíjas korában, hanem aktívan létezik, társasági életet él, bepótol sok vágyott dolgot, amire addig nem jutott idő. Bár egyre kevesebb sanszunk van hosszú nyugdíjas évekre a korhatár tologatása miatt, azért a lehetőségeinkhez mérten töltsük meg teljes élettel!

A kép, amivel búcsúznék az életszakaszi krízisektől a fejemben él. Olaszországban jártam – akkor először – még gyermekkoromban. Velencében, az egyik keskeny utcácskában, a muskátlikkal borított ablakok, és csodálatos régi épületek között, egy asztalt ültek körbe idős bácsik. Nevettek, kártyáztak, borozgattak. Annyira szép volt az a kép, hogy nem felejtettem el, mert ők éltek. Igazán. Élvezték, hogy együtt vannak, játszanak, vitatkoznak. Szerintem az olasz emberek egyébként is szeretik az életet és egymást.  Ez a kép motivál engem. Idősebb koromban is szeretnék a családommal és a barátaimmal így együtt lenni, ahogy ők tették. Ezt a gondolatot átadnám mindenkinek, aki olvassa ezt a blogot.

Élnek, együtt

Alkotóképesség, kibontakozás vagy stagnálás

Remélem mindenkinek úgy sikerült a húsvét, ahogy szerette volna. Kipihente magát, finomakat evett, sétált a szabadban.

Térjünk rá a hetedik szakaszra: alkotóképesség, kibontakozás vagy stagnálás időszaka, nagyjából 40-60 éves kor között.

40

Mennyire vagyok képes értékessé tenni az életemet – ez lehetne a mottója ennek az időszaknak. Tudok-e olyat létrehozni, ami akkor is fennmarad, ha én már nem vagyok? A szülőség milyensége, a szociális kapcsolatok megléte és tartóssága, a munkahelyi eredmények, önmegvalósítás, kielégítő hobbik/tevékenységek tartoznak ide.

A stagnálás akkor jöhet létre, ha nem tudja, vagy nem akarja az egyén a család, a munkahely, a társadalom számára hasznossá tenni magát. Nem vállal vagy nem vállalhat gyermeket, magányosan él. Vagy pusztán elvesztegeti az idejét.

És ebben az életszakaszban következhet be az életközepi válság is.

Fordítsuk le magyarra ezeket a sorokat!

40 éves korunkra jó eséllyel olyan munkánk van, amiből meg tudunk élni. Ha mázlink van, akkor még szeretjük is csinálni, és nem kezdünk el kiégni a rossz vezetéstől/szabályoktól. Ekkorra már van vagy vannak gyermekeink, van ingatlanunk, autónk. Szóval mondhatjuk, hogy megy velünk a szekér. Itt jelenik meg az a vágy, hogy legyen valami több. Ma már nehéz kőbe vésett időszakokról beszélni, hiszen máshogy élünk, mint a szüleink idejében. Sokan ilyenkor szülik meg az első gyermeküket, sokan szülnek még egyet. Mások kiköltöznek a városból kertes házba. Új munkába, vállalkozásba fognak. Külföldre költöznek. Új hobbit alakítanak ki maguknak. Számtalan dolgot tehetünk, ami jobbá, teljesebbé teszi az életünket. Optimális esetben teljesnek érezzük magunkat, elégedettek vagyunk a saját teljesítményünkkel, látjuk a céljaink felé vezető út járható verzióját. Ebben az időszakban éljük át a kamasz gyermekeink viharos mivoltát, majd tapasztaljuk meg a kirepülésüket az otthonból. Ha kellően felkészültünk, akkor nem szakad ránk az „üres fészek” érzés, hanem kitöltjük a gyerekek nélküli időnket valamivel, ami számunkra kedves. Sokan itt váltanak munkahelyet, mert rájönnek, hogy mégsem azt szeretnék, amit eddig, vagy már kellő bátorsággal rendelkeznek a változáshoz. Mások új autót vesznek a lakáshitel kifizetése után „rájuk szakadt” sok pénzből, vagy netán egy telket valahol. Sokan beiratkoznak valamilyen iskolába/tanfolyamra, amit eddig nem tehettek meg. Mondhatjuk tehát, hogy ha ügyesen csináltuk a dolgainkat, akkor kerek életet élünk – nyilván a hátköznapi nehézségekkel együtt – és jól érezzük magunkat a családunkban és a saját bőrünkben. Jó életben is megjelenhet az életközepi válság, de nem feltétlenül kell valóban válságnak lennie. Lehet ez egy elszámolás magunkkal, amikor átnézzük a listánkat, mit akartunk megvalósítani, mi sikerült belőle, mi van még hátra és milyen új dolgokat teszünk bele. Örülünk annak, amit elértünk, vagy újratervezzük a dolgokat és módosítunk.

idő

Beszéljünk a stagnálásról! Akkor van sanszunk erre, ha nem sikerülnek az elvárt dolgok. Nem találunk jó munkahelyet, vagy kiégünk a felesleges, értelmetlen szabályozástól, rossz vezetéstől. Ennek okán sok munkahelyet fogyasztunk, de nem leljük igazán a helyünket. Vagy nem találunk párt. Korán elválunk és nem sikerül jól az új házasság vagy nem is lesz egyáltalán új házasság. Nem vállalunk gyereket – most az okokat nem taglalnám – és egyedül vagy ketten élve is magányosak vagyunk. Vagy nem sikerül elérni a céljaink kis részét sem. Rosszul következnek egymás után a dolgok. Netán nincs is cél, vagy elég kitartás hozzá. Magunkban nem vagyunk motiváltak, nem támogat a környezetünk. Vagy pusztán azért, mert mi döntöttünk úgy, hogy nem óhajtunk megfelelni a társadalmi normáknak. Itt is sok okot sorolhatunk fel, ami miatt nem lesz produktív, kielégítő az élet. Válhat megkeseredetté az ember ezek miatt. Itt is megjelenhet az életközepi válság, azonban más módon, mintha jó életet élnénk. Ez az időszak, amikor sok a válás és fiatalabb párt keresnek maguknak az elvált felek, ma már a nők is sokan.

Itt vágnak bele sokan olyan új hobbiba, ami veszélyes lehet, vagy adrenalinfüggést okoz. Ennek sokszor az az oka, hogy az addigi életén végig nézve azt látja az ember, hogy nem ezt akarta, csak elviselte. Rádöbben, hogy nem csinálta jól. Vagy úgy érzi, hogy most már épp ideje módosítani, csak ez nem egy szép átmenet néha, hanem drasztikus lépések. Nem írok konkrét példákat, hiszen mind láttunk már ilyet.

Szót ejtenék arról, hogy manapság már nagyon kitolódtak a szakaszok az életünkben. Több negatív példát tudok erre, mint pozitívat. Kitolódott a bulizás ideje, az otthonról való elköltözés ideje, a gyermekvállalás ideje. Ennek nem csupán az ember maga az oka, hanem a lehetőségei is.

Hadd legyek pozitív a végére! Ha átgondoljuk a dolgainkat, ha felkészülünk az életszakaszainkra, ha vannak reális céljaink és kitartásunk, akkor jó eséllyel átlendülünk a nehézségeken, és úgy készülhetünk az öregkorra, hogy van családunk. Vannak, akik körülvesznek minket, van hobbink, amiben kiteljesedhetünk. És tudjuk, hogy mivel fogjuk eltölteni az életünk éveit.

együtt idő

Intimitás vagy izoláció (elkülönülés)

Hatodik szakasz. A fiatal felnőttkortól egészen a harmincas évek végéig tarthat. Megjelenik az intimitás iránti igény, már nem szimplán hormonális „dübörgés” zajlik. Kialakulnak a stabil barátságok, megjelennek a párkapcsolatok, beilleszkednek egy másik családba – a társéba. Ennek a kezdete, amikor a felsőoktatásba menő gyermek elhagyja otthonát és kollégiumba/albérletbe költözik. Tulajdonképpen az egyetemista társaival költözik össze (általában), és kezd önálló életet. Beilleszkedik egy másik közösségbe, ami nem a családja. Esteleg elmegy dolgozni az iskolai évek alatt, ahol szintén új közegbe kerül, új elvárásokkal. Mondhatjuk, hogy egy teljes újratervezés folyamata zajlik ebben az időszakban. A visszautasítástól való félelem még benne van a pakliban, de egyre inkább tudatossá válnak a döntések és az ezzel kiváltott okozatok. Itt már megjelennek a kompromisszumok és vállalások a kapcsolatokban, ha az szükséges. Már nem csak az én számít. Egymást erősítő barátságok és párválasztás esetén kölcsönös a motiváció és az életigenlés. Ezek egymást erősítő, előrevivő folyamatok, amik pozitívan hatnak a későbbiekben.

Ha jól küzd meg a fiatal felnőtt az új kihívásokkal, akkor megfelelően tud elindulni a komoly élet útján. Sikeresen elvégzi az oktatását/képzését, munkahelyet talál, társat talál és elindítja a saját életét.

közösség

Azonban ha nem sikerülnek jól a dolgok, akkor következhet be az izoláció, az elszigetelődés. Nem sikerül az iskola, nem jön össze a párkapcsolat, nem működik jól a leválás a szülőkről, valamilyen trauma történik, ami megbillenti az egyensúlyt. A fiatal felnőtt lassan mintegy elválik a környezetétől, magányos lesz. Ez lehet saját döntés, vagy csak így alakulnak a dolgok. Ez az időszak tartóssá válhat. Lehet az oka, hogy az egyén annyira fél a sérüléstől, hogy nem is enged magához közel senkit igazán. Ettől pedig folyamatosan magányosnak érzi magát. Lehet szerepkonfliktus is az oka, a munkahelyi szerepét nem tudja összehangolni az otthon betöltött szereppel vagy fordítva. Tegyük fel, hogy gyorsan magas pozícióba kerül és otthon is dirigálni kezd, amit a többiek nehezen viselnek el. Vagy épp ellenkezőleg, és a sikertelenség miatti szomorúság hat ki a mindennapokra, amit szintén nehezen visel a környezet. A teljesség igénye nélkül hoztam példát. Manapság sok szingli, de sikeres ember jár az utcákon. És sokan maguk döntenek úgy, hogy nem akarnak családot, vagy stabil kapcsolatokat. Sokan választják a karriert a család helyett, és sokan választják a családot a karrier helyett. Egyre kevesebb „lánc” köti az embereket a hagyományokhoz, és mindenki meghozza a saját döntését. Ettől színes a világ. Nehézség akkor van, ha nem úgy él az egyén, ahogy eltervezte. és itt nem a mindennapi gondokra gondolok, hanem olyan akadályokra, amikkel nem tud megküzdeni. Ez vezethet el olyan megoldásokhoz, amit egyáltalán nem akarunk. Biztosan voltunk így már sokan. De ha ez az állapot tartóssá válik, és nem kap vagy nem fogad segítséget az illető, akkor depresszióssá, beteggé válhat, és egyre nehezebben képes élni az életét megfelelően. Figyeljünk oda legalább a családunkban, hogy mindenkinek jusson védőháló, ezzel átsegítve a negatív időszakon.

elkülönülés

Identitás (én-azonosság) vagy szerepzavar

Elérkeztünk az ötödik szakaszhoz. Talán mondhatjuk, hogy ez egy kifejezetten meghatározó szakasza az életünknek gyermekként és szülőként egyaránt. Nehéz korszak mindkét fél számára. A serdülőkorról beszélünk, ami manapság egyre hosszabb és egyre korábban kezdődik el.

Ejtsünk szót először az identitás formálódásáról! Valamilyen módon mindenki meghatározza magát a szerepein, magatartási mintákon és az értékrendszeren keresztül, amiben él. Függ a személyiségfejlődéstől, a szocializációtól, az emberi kölcsönhatásoktól. Magyarul bármi hathat ránk és formálhat bennünket, így válunk azzá, akik vagyunk. Ez a formálódás egy egész életen át tart. Sok szerepben létezünk: felnőtt nő/férfi, anya/apa, baráti szerep, szakmai szerep, nagyszülői szerep.

Serdülőkorban elkezdjük keresni a helyünket a világban. Próbáljuk felfedezni a jó tulajdonságainkat, értékeinket, megérteni magunkat. Ennek a folyamatnak a során kipróbálunk jónéhány viselkedési formát. Ezzel nyilván a szüleink agyára megyünk. Szülőként pedig a hajunk hullik attól, hogy az eddig jól működő gyermekünk gyors hangulat és viselkedésváltozásokat produkál. Az egyik órában kedves gyerek, a másikban meg hisztis kamasz. Emellett sok, különböző tevékenységet is ki kell próbálnunk serdülőként (remélem mindenki emlékszik rá, hogy mi is voltunk kamaszok), amik sokszor veszéllyel járnak, ésszerűtlen ötletnek tűnnek, vagy szimplán polgárpukkasztók. Menet közben azonban – és itt most nem térek ki semmilyen deviáns viselkedésformára – alakulunk, és csak sikerül megtalálni, hogy milyenné is váljunk. Megtaláljuk a helyünket és az énünket. Olyan szerepeket teszünk magunkévá, amik közel állnak hozzánk, amit a sajátunknak érzünk. Ezeket gyakorolva megérkezik az állandóság is egy idő után. Hogy mennyi idő, azt egyéne válogatja. A viharos, vagy kevésbé viharos kamaszkor végére a többség beáll irányba, és megtalálja a saját identitását.

Mi van akkor, ha ez nem sikerül? Ha nem találjuk meg az identitásunkat? Ha egyetlen szerep sem megfelelő, vagy sehogy sem illik bele az elképzelésünkbe? Ezt nevezi a szakirodalom szerepkonfúziónak. Magyarul kavarodás, átláthatatlan helyzet. A serdülő zavarodottan keresgél, de nem talál. Mondhatni boldogtalanul próbálkozik. Közben remélhetőleg nem keseredik el annyira, hogy feladja a keresgélést, és csak tengjen-lengjen a világban. Manapság azonban nagy nyomást helyez a média a gyerekekre. Számtalan olyan embert látnak maguk körül meggazdagodni, akik igazából nem végeznek komoly munkát ezért. Kevésbé érték a valódi tudás, a tanulás, mint annak idején. Ezért szülőként az egyik legfontosabb dolgunk, hogy felkészítsük a gyermekünket ezekre a nehézségekre. Mutassunk célokat nekik, bátorítsuk és támogassuk őket legjobb tudásunk szerint.

teenager

Teljesítmény vagy kisebbrendűség

Következzék a negyedik szakasz!

A gyermek itt már 6-11 éves. Elkezdődik az iskola, a játék mellé betársul a tanulás. Szerepet kap az önálló munka, a teljesítmény, a minősítés – hiszen ez mind-mind az iskola hozadéka. Optimális esetben a gyerkőc érdeklődéssel tanul, ismer meg új dolgokat. Egyre jobban működik csapatban, kooperációban a társakkal. Fejlődik az ok-okozat összefüggésének megismerése és megértése. Megjelennek morális, kultúrális, egyéni értékek, és a különbségek felismerése.

Meghatározó szerepet kap a barátok, tanárok, szülők értékelése az eredményeikre tekintettel. Itt formálódik erősen a kompetencia vagy megfelelni nem tudás érzése a gyermekben. Ha jó teljesítményt ér el, sokat dicsérik, jó jegyeket kap, akkor magabiztossá, kompetenssé válik. Ha ez kevésbé sikerül jól, esetleg kifigurázzák, kiközösítik, akkor a kisebbrendűség kerül előtérbe.

Fordítsuk ezt le magyarra!

Ha – az addig optimális módon fejlődő – gyermek iskolába kerül, jó eséllyel érdeklődni fog a tanulás iránt, vagy már meg is előzi az iskolát, és maga kezd el számolni, betűket tanulni. Ilyenkor a szülő eldönti, hogy mennyire akarja előre megtanítani a gyermekét számolni, írni-olvasni. Saját tapasztalatom az, hogy ha sokat tud a kicsi, mire iskolába kerül, akkor unatkozik órán és szenvedni fog, vagy piszkálja az osztálytársait, zavarja az órát. Mert ő már tudja, amit többi csak akkor tanul. Persze ez sem minden esetben van így. Mindkét gyermekem le tudott írni néhány szót, mire iskolába került, de direkt nem tanítottuk meg a betűket, hogy legyen mit tanulniuk a kezdetekkor. Fontos, hogy a kíváncsiság és motiváció ne vesszen el, ezért adtunk feladatokat, amin dolgozhattak anélkül, hogy „elvennénk az iskola kenyerét”. Logikai feladatokat (számtalan ilyet lehet találni az Interneten), gondolkodni valót, játékosan. Sokáig lehetne sorolni, hogy mikkel lehet fejleszteni egy gyermeket otthon. A lényeg, hogy ha kudarc éri a csemetét, bátorítsuk, hogy folytassa tovább. Ha okosan mérjük fel a képességeit, akkor be tudjuk lőni a megoldanivalót úgy, hogy egyenletesen tudjon fejlődni. Ugyanakkor az sem baj, ha megtanulja, hogy nem minden sikerül. Tulajdonképpen mondhatnánk, hogy a kreativitást alapozhatjuk meg, ha odafigyelve választunk feladatokat. Figyeljünk arra is, hogy ne legyen több, mint amit igényel a lurkó, mert a kicsik még hamar elfáradnak, és akkor kedvüket vesztik.

fáradt gyerek könyvvel

Mivel ebben a korban már megjelenik annak a meglátása a gyerekek részéről, hogy nem egyformák a képességeik, nem egyező közegből jönnek, és nem állnak azonos érzelmi fejlettségi szinten, ezért érdemes erre is felkészíteni őket. Ezt nem kell túlgondolni. Beszéljünk arról, hogy vannak, akik gyorsabban tanulnak, és vannak, akik lassabban. Nem mindenki lesz a barátjuk, és ez így van jól. Nem vagyunk egyformák. Ne érje őket meglepetésként, hogy mennyire színes palettán mozognak a gyerekek képességeiket tekintve. Így könnyebb megérteni és elfogadni, hogy az egyik jobb matekos, a másik pedig mindig megvígasztalja azt, aki szomorú. Van, aki jobban sportol, és van, aki csodásan rajzol. És ez mind érték.

Szülőként a mi dolgunk, hogy szívvel-lélekkel felkészítsük a gyermeket az iskolára, és mi magunk is felkészüljünk arra, hogy lesznek sikerei és sikertelenségei. Ilyenkor mi leszünk a támasz, aki átsegíti őket ezeken a nehézségeken. Az első gyermek iskolába menetele nekünk is „krízis”. Mi magunk is nagyon igyekszünk, hogy minden flottul működjön. Nagyon fontos a számomra, hogy még egy dolgot említsek. Azt tapasztalom, hogy az elmúlt években egyre nagyobb terhelés van a gyerekeken. Emelkedett az óraszám az iskolákban, emellett számtalan szakkör, sportkör, nyelvi különóra, zenei képzés, és ki tudja még minden vált elérhetővé. Hatalmas választék van mindenből. De a gyermeknek szüksége van játékra. Ne nyomjuk agyon azzal, hogy minden nap valamilyen szakkörre járatjuk. Nem kell atomfizikussá válnia két hét alatt. Engedjük meg, hogy szabad kisgyerek lehessen, játszathasson, bambulhasson, pihenhessen. Sok gyermekkel beszélgettem, és egyre többtől hallom, hogy este 6-7 körül érnek haza a sok plusz miatt, és utána állnak neki tanulni. Ne tegyük ezt velük! Engedjük őket gyereknek maradni, ameddig csak lehet!

farsang gyerekek
szabad játék

Kezdeményezés vagy bűntudat

kreativitás

Eddig két életszakaszi krízist ismerhettünk meg, most következzék a harmadik.

Körülbelül a 4 – 6 életév között éli át a gyermek ezt a szakaszt. Az óvodás évek szólnak erről az időszakról leginkább. A gyermek leválik a környezetéről, leválik az anyjáról, megszűnik a szimbiózis. Függetlenné válik, minden érdekli, mindent felfedez. Megismeri a világot maga körül, megismeri a maga szintjén, mi hogyan működik. Tevékenységet indít el, és egyre előrébb haladva a korban be is fejezi, amit elkezdett. Itt már nem csak úgy tevékenykedik, hanem valamilyen céllal – épít egy házat kockákból, vagy homokból várat, vagy felöltözteti a babát, nehogy megfázzon. De itt lép be a bűntudat – ha nem a megfelelő reakciót váltja ki a tevékenysége, vagy nem azt az eredményt éri el, amit szeretne. Tegyük fel, rajzol valami csodálatosat, de ezt a tapétára vagy a kanapé szövetére teszi. Akkor nem azt a reakciót kapja, amire várt. Sok olyan dolgot tudnak kitalálni a kicsik, amitől égnek áll a hajunk, de ők honnan is tudnák, hogy jó-e vagy sem a cselekedetük?

Ha támogatjuk őket, és megfelelően kontrollált körülmények között megkapják az alkotás lehetőségét, akkor később mernek örülni majd a munkájuknak, mernek majd kezdeményezni. De ha nem tudjuk jól, megfelelően kezelni a helyzetet, akkor szorongó, bűntudatos gyermeket nevelhetünk, aki nem igazán mer majd kezdeményezni.

A kellő önbizalommal rendelkező gyermek kreatív és aktív személyiséggé alakulhat. Ugyanakkor megeshet az is, hogy veszélykeresővé lesz, vagy épp az el nem ért eredmények miatt frusztrálttá válik, és valahogy felhívja magára a figyelmet. Hisztizhet, ellenszegülhet, agresszívvé változhat. Ilyenkor dobálja a tárgyakat, bántja a társait az oviban, kiabál. De bekövetkezhet a másik véglet is, amikor kifejezetten csendes, szófogadó „álomgyerekké” válik. De nem is aktív, és nem hoz önálló döntéseket.

Ha egy gyermek megfelelő körülmények között bontakozhat ki, és jól tartható határokat kap maga köré, akkor megtanulja, hogyan alkothat, lesz önbizalma, mer felfedezni. Kialakul benne a szándék, mint motiváló erő. Ha elnyomjuk, elbátortalanítjuk, mindig helytelenítjük a tevékenységét, nem alkotunk köré megfelelő határokat, az ront az önbizalmán, kezdeményezőkészségén és kialakul benne a bűntudat.

Szülőként nem mindig sétagalopp megtalálni a megfelelő megoldást minden helyzetre. Nem mindig könnyű lazán, oldottan kezelni a dolgokat. Mondjuk, ha éppen a bolt közepén áll neki tombolni a gyermekünk, és szörnyen érezzük magunkat.

homokozó

Mostanában, inkább azt mondom jó néhány éve, sok szülőt látok, aki mindent ráhagy a gyermekére. Engedi, hogy a boltban szétszedje a játékokat, kibontsa és használja őket, majd eldobja a földre. Vagy a játszótéren elvegyen egy másik gyerektől valamit erőszakkal. A másik gyermek szülője pedig nem mer megszólalni. Kicsit gondolkodjunk el ezeknek a példáknak a mondanivalóján a gyerekek felé. És látom a másik végletet is, aki szinte semmit sem enged a gyermeknek, mondhatni katonás rendnek kell lennie. Persze most a két végletet említettem, természetesen nem csak a szélsőségek vannak. Fontos megértenünk, hogy jól kell támogatnunk a gyermekünket, és jó határokat kell felállítanunk, hogy biztonsággal próbálhassa felfedezni a világot, de ne essen át a ló túloldalára. Nálunk bevált, hogy mindig mindent megbeszéltünk. Emlékszem, a húgom kiskorunkban alaposan összefirkálta a tapétát rúzzsal, és ettől a szüleink egyáltalán nem voltak boldogok. Ezért én elhatároztam, hogy mindig lesz kéznél papír, hogy ne a festett falra rajzoljanak a gyerekeim. Mondjuk a kisebbik így is összefirkálta a radiátorokat. Jó mondat volt ehhez, hogy ha a falra rajzol, akkor azt el kell tüntetni és soha többé nem láthatjuk a műalkotást. A papíron viszont megmarad.

Nekünk az is fontos volt, hogy megtanuljanak kérni, és nem elvenni a másiktól a játékát. Elmagyaráztuk, hogy mindkét félnek jó, ha békésen játszanak vita helyett. Rengeteget beszélgettünk, rengeteget magyaráztunk. Lehet, hogy szerencsénk volt, de hamar megértették a gyerekeink, hogy mi az alkotás/kibontakozás megfelelő menete. Természetesen nálunk is volt hangos szó, ha nagyon nem ment valami, mert nem vagyunk tökéletesek. Különösen akkor nehéz, amikor a kicsik még nem érzik a veszélyt. Dacból kilépnek az útra, kirántva a kezüket az anyjuk kezéből. Vagy amíg nem tanulják meg kezelni a frusztrációt, biztosan lesznek nehéz pillanataink. De ne adjuk fel! A kitartás meghozza majd a gyümölcsét.

Karácsonyi készülődés

Az életszakaszi krízisek harmadik része következne. De jön a karácsony, én is beállok a sorba, ez a bejegyzés szóljon a karácsonyról.

Amikor az ember lánya kezdő háziasszony, rettentően igyekszik 37 féle süteményt, legalább 7 főételt és 4 féle levest a karácsonyi asztalra varázsolni. Ezen kívül – ha már gyerek is van a családban – kézműveskedik, hangolódik a gyerekkel az ünnepre. Közben kisikálja kétszer oda-vissza az egész lakást, éppen nem festi újra a falakat. Mire eljön az ünnep, hulla fáradtan omlik le az asztal mellé, egy cseppet sem élvezve az egész hűhót. De legyen minden tökéletes! Sokáig igyekeztem én is így tenni, nem is szerettem. Már előre összerándult a gyomrom, ha belegondoltam a tennivalók hadába. Évek teltek így el, mert az ember azt hiszi, hogy akkor boldog ő és a körülötte lévők, ha karácsonyra csillog az ablak, egy porszem sincs a függönyön, de még a szekrény tetejének legutolsó csücskén sem. Hozta úgy is az élet, hogy 24-én még dolgoztam, de előtte is rengeteget, és nem volt nyolc fogás az asztalon, mert nem volt rá idő.

A karácsonyt ez nem zavarta, a gyermekemet sem, és ha így utólag belegondolok, engem sem. Persze hosszú volt az út oda, hogy valóban belsővé váljon bennem, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. A szeretet nem igényel számtalan ételt, aminek a felét kidobáljuk az ünnep után. Nem igényli, hogy mindenhol fényfüzér lógjon, hogy minden ajándék tökéletes csomagolásban álljon a fa alatt. Nem kell képmutatónak és tökéletesnek lennünk. Nem kell a családi ünnepet feltöltenünk a netre ahelyett, hogy átélnénk. És nem kell szégyellnünk sem magunkat, mert nem úgy cselekszünk, ahogy megkívánja a hagyomány.

Ezzel persze nem azt akarom sugallni, hogy álljunk ellen az egész ünnepnek. Nem, éppen ellenkezőleg. Éljük át az ünnepet! De ezt engedjük meg magunknak is. Sokkal többet ér egy igazi boldog karácsony, mint egy fáradt.

Nálunk nincs sokféle főétel, sem sütemény. De van közös pihenés a kanapén, filmnézés, társas játék, beszélgetés, ha az idő engedi, sétálás. Nem fotózzuk le az ünnep minden pillanatát, hanem átéljük. Persze készítünk képeket, de nem kétszázat. És ha elfogy az étel, akkor főzünk másikat. Mi is készülünk, hangolódunk, kézműveskedünk, de nem azért, mert más is ezt csinálja, hanem mert élvezzük. Megosztjuk a felkészülés teendőit egymás között, és együtt csináljuk. Szerencsére sok családban már az apukák is aktív résztvevői ennek, könnyebbé téve a dolgokat és közös időt generálva ezzel.

Engedjük meg magunknak, hogy annyit tegyünk, amennyit valóban szeretnénk. Akárhogy is készülődünk, tegyük kedvünkből, szeretettel, örömmel.

Boldog karácsonyt kívánok!

karácsony

Autonómia vagy szégyen

Ez a bejegyzés a múlt heti bejegyzés folytatása, amikor is elkezdtük megismerni az életszakaszi válságokat, kríziseket (Erik H. Erikson). Ezekre fel tudunk készülni.

A gyermek 2 – 3 éves kora közötti időszakban járunk.  Ez egy fontos periódus abból a szempontból, hogy kisbabánk képessé válik a pelenka leváltására, és használni tudja a bilit. Akarattal lesz képes szabályozni az ürítést, önkontrollt szerez a teste felett. Nő a környezet utáni kíváncsisága, de a biztos pont még mi vagyunk számára. Esik-kel, próbálkozik, felfedez, sikerei és kudarcai vannak. Nagyon sokat tehetünk azért, hogy ne a bizonytalanság és szégyen nyerjen teret, hanem a sikeres megküzdés.  Nézzünk egy példát! Úgy érezzük, hogy már megpróbálhatjuk szobatisztaságra nevelni a gyermekünket. Mit csinálunk ilyenkor? Elmagyarázzuk neki az ő szintjén, hogy mit szeretnénk, levesszük róla a pelenkát, és engedjük szabadon mászkálni a lakásban. Ha elég érett már, akkor jó eséllyel megérti, hogy ha pisilnie kell, ráül a bilire és ügyesen belepisil. Persze nem feltétlenül fog ez elsőre sikerülni, és akkor lesz némi takarítani valónk. És az sem baj, ha másodikra sem megy. Ha nagyon nem akaródzik még bilire ülni, akkor el kell fogadnunk, hogy nem érett még a gyermekünk az ürítés szabályozására, és majd később próbálkozunk. Itt megjegyzem, hogy az éjszakai szobatisztaság később jön el, mint a nappali. A kulcs a megértésünk. Ne szidjuk össze a gyermeket, ha levettük róla a pelust és nem a bilibe pisil. Idő kell, hogy megtanulja visszatartani az ürítést. Kérjük meg, hogy figyeljen arra kell-e pisilnie. Ne erőltessünk semmit, legyünk nagyon türelmesek és nyugtassuk meg, hogy nincs semmi baj, ha nem sikerült a bilibe pisilni.

Hadd legyek nyitottabb ebben a témában, mint egyébként szoktam. Valljuk be, hogy amikor szinte szimbiózisban élünk a gyermekünkkel, a vécére sem tudunk nélküle menni. Vagy az ajtó előtt tipródik, vagy eleve utánunk nyomul a helyiségbe. Amikor épp a bilire szoktatás szakaszában járunk, megengedhetjük neki, hogy ott lehessen velünk. Ezalatt azt értem, hogy bevihetjük a bilit magunk mellé, és amikor mi használjuk a wc-t, ő is megpróbálhatja. Lehet, hogy furán hangzik, de valljuk be, mi is ott vagyunk a kezdeti bilihasználatnál. Egy picit lehet tágabb a wc használati intimitás ilyenkor.

Ez az időszak lesz az is, amikor „leválik” rólunk egy kicsit. Már nem az ölünkben ülő kisbaba, hanem jön-megy. Kipakolja a konyhaszekrényből a lábasokat, vagy a fiókból a zoknikat. Elkezdi valóban felfedezni a körülötte lévő világot. Közben elesik és alaposan megüti magát, vagy rázárja az ujjára a szekrény ajtaját és számtalan dolgot képes még kitalálni, amire mi nem is gondoltunk.

A mi dolgunk, hogy támogassuk a gyermekünk törekvéseit, ésszerű keretek között persze. Ez odafigyelést igényel, nem is keveset. Engedjük pakolni, rajzolni, építeni és rombolni. Ennek a korosztálynak rengeteg fejlesztő játék áll a rendelkezésére, de sokszor a papírdoboz, műanyag flakon, építő kocka, zsírkréta és papír a legjobb játék. Teremtsünk biztonságos körülményeket a játékhoz! Emlékszem, amikor az én gyerekeim voltak ebben a korban, a lakásban sok helyen vastag takarók voltak a kőre terítve, hogy ha el is esne, ne törje magát nagyon össze. Nem volt szép látvány, de mindenképp biztonságos. A takaróra nyugodtan ki lehetett pakolni a lábasokat, senkinek és semminek nem esett baja. Sokszor főztem úgy, hogy mellettem volt az etetőszékben a kisbabám, és zsírkrétával firkált papírra, vagy kis műanyag tálakat pakolgatott egymásba.

Fontos értenünk, hogy ha túl merevek vagyunk, vagy nagyon irányítani akarjuk a kisbabánk tevékenységét, bizonytalanná válhat, kétségbe eshet. Legrosszabb esetben szégyellni fogja magát azért, ha nem sikerül az elvárásnak megfelelően teljesítenie. Legyünk rugalmasak, hiszen a gyermek most tanulja saját képességeit, határait. Ha odafigyelünk, gyermekünkben kialakul az autonómia érzése. Képesség arra, hogy a maga szintjén megoldja a saját problémáit. 

Ebben az időszakban következik be a dackorszak is, ami mind a gyermek, mind a szülők számára elég megerőltető tud lenni. A kicsi belső konfliktusai, kifejezőkészségének minimális mivolta meggátolja abban, hogy igazán megfogalmazhassa mi baja, mi nem sikerül vagy mit szeretne. Mellesleg tetézi a szenvedést, ha közben a gyermek már fáradt, éhes, vagy kudarcot él át. Nehéz megtalálni az optimális reakciót, hiszen a hisztitől mi magunk is kétségbeesetté/mérgessé válhatunk. Nálunk egy puha gondolkodó fotel volt a megoldás ilyenkor. Szabad volt mérgelődni és sírni, de ott meg is lehetett nyugodni. Utána pedig megbeszéltük, hogy miért nem jó a hiszti egyikünknek sem. De együtt ezt a krízist is átvészeljük. 🙂

autonómia vagy szégyen