Kezdeményezés vagy bűntudat

kreativitás

Eddig két életszakaszi krízist ismerhettünk meg, most következzék a harmadik.

Körülbelül a 4 – 6 életév között éli át a gyermek ezt a szakaszt. Az óvodás évek szólnak erről az időszakról leginkább. A gyermek leválik a környezetéről, leválik az anyjáról, megszűnik a szimbiózis. Függetlenné válik, minden érdekli, mindent felfedez. Megismeri a világot maga körül, megismeri a maga szintjén, mi hogyan működik. Tevékenységet indít el, és egyre előrébb haladva a korban be is fejezi, amit elkezdett. Itt már nem csak úgy tevékenykedik, hanem valamilyen céllal – épít egy házat kockákból, vagy homokból várat, vagy felöltözteti a babát, nehogy megfázzon. De itt lép be a bűntudat – ha nem a megfelelő reakciót váltja ki a tevékenysége, vagy nem azt az eredményt éri el, amit szeretne. Tegyük fel, rajzol valami csodálatosat, de ezt a tapétára vagy a kanapé szövetére teszi. Akkor nem azt a reakciót kapja, amire várt. Sok olyan dolgot tudnak kitalálni a kicsik, amitől égnek áll a hajunk, de ők honnan is tudnák, hogy jó-e vagy sem a cselekedetük?

Ha támogatjuk őket, és megfelelően kontrollált körülmények között megkapják az alkotás lehetőségét, akkor később mernek örülni majd a munkájuknak, mernek majd kezdeményezni. De ha nem tudjuk jól, megfelelően kezelni a helyzetet, akkor szorongó, bűntudatos gyermeket nevelhetünk, aki nem igazán mer majd kezdeményezni.

A kellő önbizalommal rendelkező gyermek kreatív és aktív személyiséggé alakulhat. Ugyanakkor megeshet az is, hogy veszélykeresővé lesz, vagy épp az el nem ért eredmények miatt frusztrálttá válik, és valahogy felhívja magára a figyelmet. Hisztizhet, ellenszegülhet, agresszívvé változhat. Ilyenkor dobálja a tárgyakat, bántja a társait az oviban, kiabál. De bekövetkezhet a másik véglet is, amikor kifejezetten csendes, szófogadó „álomgyerekké” válik. De nem is aktív, és nem hoz önálló döntéseket.

Ha egy gyermek megfelelő körülmények között bontakozhat ki, és jól tartható határokat kap maga köré, akkor megtanulja, hogyan alkothat, lesz önbizalma, mer felfedezni. Kialakul benne a szándék, mint motiváló erő. Ha elnyomjuk, elbátortalanítjuk, mindig helytelenítjük a tevékenységét, nem alkotunk köré megfelelő határokat, az ront az önbizalmán, kezdeményezőkészségén és kialakul benne a bűntudat.

Szülőként nem mindig sétagalopp megtalálni a megfelelő megoldást minden helyzetre. Nem mindig könnyű lazán, oldottan kezelni a dolgokat. Mondjuk, ha éppen a bolt közepén áll neki tombolni a gyermekünk, és szörnyen érezzük magunkat.

homokozó

Mostanában, inkább azt mondom jó néhány éve, sok szülőt látok, aki mindent ráhagy a gyermekére. Engedi, hogy a boltban szétszedje a játékokat, kibontsa és használja őket, majd eldobja a földre. Vagy a játszótéren elvegyen egy másik gyerektől valamit erőszakkal. A másik gyermek szülője pedig nem mer megszólalni. Kicsit gondolkodjunk el ezeknek a példáknak a mondanivalóján a gyerekek felé. És látom a másik végletet is, aki szinte semmit sem enged a gyermeknek, mondhatni katonás rendnek kell lennie. Persze most a két végletet említettem, természetesen nem csak a szélsőségek vannak. Fontos megértenünk, hogy jól kell támogatnunk a gyermekünket, és jó határokat kell felállítanunk, hogy biztonsággal próbálhassa felfedezni a világot, de ne essen át a ló túloldalára. Nálunk bevált, hogy mindig mindent megbeszéltünk. Emlékszem, a húgom kiskorunkban alaposan összefirkálta a tapétát rúzzsal, és ettől a szüleink egyáltalán nem voltak boldogok. Ezért én elhatároztam, hogy mindig lesz kéznél papír, hogy ne a festett falra rajzoljanak a gyerekeim. Mondjuk a kisebbik így is összefirkálta a radiátorokat. Jó mondat volt ehhez, hogy ha a falra rajzol, akkor azt el kell tüntetni és soha többé nem láthatjuk a műalkotást. A papíron viszont megmarad.

Nekünk az is fontos volt, hogy megtanuljanak kérni, és nem elvenni a másiktól a játékát. Elmagyaráztuk, hogy mindkét félnek jó, ha békésen játszanak vita helyett. Rengeteget beszélgettünk, rengeteget magyaráztunk. Lehet, hogy szerencsénk volt, de hamar megértették a gyerekeink, hogy mi az alkotás/kibontakozás megfelelő menete. Természetesen nálunk is volt hangos szó, ha nagyon nem ment valami, mert nem vagyunk tökéletesek. Különösen akkor nehéz, amikor a kicsik még nem érzik a veszélyt. Dacból kilépnek az útra, kirántva a kezüket az anyjuk kezéből. Vagy amíg nem tanulják meg kezelni a frusztrációt, biztosan lesznek nehéz pillanataink. De ne adjuk fel! A kitartás meghozza majd a gyümölcsét.