Autonómia vagy szégyen

Ez a bejegyzés a múlt heti bejegyzés folytatása, amikor is elkezdtük megismerni az életszakaszi válságokat, kríziseket (Erik H. Erikson). Ezekre fel tudunk készülni.

A gyermek 2 – 3 éves kora közötti időszakban járunk.  Ez egy fontos periódus abból a szempontból, hogy kisbabánk képessé válik a pelenka leváltására, és használni tudja a bilit. Akarattal lesz képes szabályozni az ürítést, önkontrollt szerez a teste felett. Nő a környezet utáni kíváncsisága, de a biztos pont még mi vagyunk számára. Esik-kel, próbálkozik, felfedez, sikerei és kudarcai vannak. Nagyon sokat tehetünk azért, hogy ne a bizonytalanság és szégyen nyerjen teret, hanem a sikeres megküzdés.  Nézzünk egy példát! Úgy érezzük, hogy már megpróbálhatjuk szobatisztaságra nevelni a gyermekünket. Mit csinálunk ilyenkor? Elmagyarázzuk neki az ő szintjén, hogy mit szeretnénk, levesszük róla a pelenkát, és engedjük szabadon mászkálni a lakásban. Ha elég érett már, akkor jó eséllyel megérti, hogy ha pisilnie kell, ráül a bilire és ügyesen belepisil. Persze nem feltétlenül fog ez elsőre sikerülni, és akkor lesz némi takarítani valónk. És az sem baj, ha másodikra sem megy. Ha nagyon nem akaródzik még bilire ülni, akkor el kell fogadnunk, hogy nem érett még a gyermekünk az ürítés szabályozására, és majd később próbálkozunk. Itt megjegyzem, hogy az éjszakai szobatisztaság később jön el, mint a nappali. A kulcs a megértésünk. Ne szidjuk össze a gyermeket, ha levettük róla a pelust és nem a bilibe pisil. Idő kell, hogy megtanulja visszatartani az ürítést. Kérjük meg, hogy figyeljen arra kell-e pisilnie. Ne erőltessünk semmit, legyünk nagyon türelmesek és nyugtassuk meg, hogy nincs semmi baj, ha nem sikerült a bilibe pisilni.

Hadd legyek nyitottabb ebben a témában, mint egyébként szoktam. Valljuk be, hogy amikor szinte szimbiózisban élünk a gyermekünkkel, a vécére sem tudunk nélküle menni. Vagy az ajtó előtt tipródik, vagy eleve utánunk nyomul a helyiségbe. Amikor épp a bilire szoktatás szakaszában járunk, megengedhetjük neki, hogy ott lehessen velünk. Ezalatt azt értem, hogy bevihetjük a bilit magunk mellé, és amikor mi használjuk a wc-t, ő is megpróbálhatja. Lehet, hogy furán hangzik, de valljuk be, mi is ott vagyunk a kezdeti bilihasználatnál. Egy picit lehet tágabb a wc használati intimitás ilyenkor.

Ez az időszak lesz az is, amikor „leválik” rólunk egy kicsit. Már nem az ölünkben ülő kisbaba, hanem jön-megy. Kipakolja a konyhaszekrényből a lábasokat, vagy a fiókból a zoknikat. Elkezdi valóban felfedezni a körülötte lévő világot. Közben elesik és alaposan megüti magát, vagy rázárja az ujjára a szekrény ajtaját és számtalan dolgot képes még kitalálni, amire mi nem is gondoltunk.

A mi dolgunk, hogy támogassuk a gyermekünk törekvéseit, ésszerű keretek között persze. Ez odafigyelést igényel, nem is keveset. Engedjük pakolni, rajzolni, építeni és rombolni. Ennek a korosztálynak rengeteg fejlesztő játék áll a rendelkezésére, de sokszor a papírdoboz, műanyag flakon, építő kocka, zsírkréta és papír a legjobb játék. Teremtsünk biztonságos körülményeket a játékhoz! Emlékszem, amikor az én gyerekeim voltak ebben a korban, a lakásban sok helyen vastag takarók voltak a kőre terítve, hogy ha el is esne, ne törje magát nagyon össze. Nem volt szép látvány, de mindenképp biztonságos. A takaróra nyugodtan ki lehetett pakolni a lábasokat, senkinek és semminek nem esett baja. Sokszor főztem úgy, hogy mellettem volt az etetőszékben a kisbabám, és zsírkrétával firkált papírra, vagy kis műanyag tálakat pakolgatott egymásba.

Fontos értenünk, hogy ha túl merevek vagyunk, vagy nagyon irányítani akarjuk a kisbabánk tevékenységét, bizonytalanná válhat, kétségbe eshet. Legrosszabb esetben szégyellni fogja magát azért, ha nem sikerül az elvárásnak megfelelően teljesítenie. Legyünk rugalmasak, hiszen a gyermek most tanulja saját képességeit, határait. Ha odafigyelünk, gyermekünkben kialakul az autonómia érzése. Képesség arra, hogy a maga szintjén megoldja a saját problémáit. 

Ebben az időszakban következik be a dackorszak is, ami mind a gyermek, mind a szülők számára elég megerőltető tud lenni. A kicsi belső konfliktusai, kifejezőkészségének minimális mivolta meggátolja abban, hogy igazán megfogalmazhassa mi baja, mi nem sikerül vagy mit szeretne. Mellesleg tetézi a szenvedést, ha közben a gyermek már fáradt, éhes, vagy kudarcot él át. Nehéz megtalálni az optimális reakciót, hiszen a hisztitől mi magunk is kétségbeesetté/mérgessé válhatunk. Nálunk egy puha gondolkodó fotel volt a megoldás ilyenkor. Szabad volt mérgelődni és sírni, de ott meg is lehetett nyugodni. Utána pedig megbeszéltük, hogy miért nem jó a hiszti egyikünknek sem. De együtt ezt a krízist is átvészeljük. 🙂

autonómia vagy szégyen

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük